Ez egy kitalált történet. A folytatást folyamatosan írom. Remélem tetszeni fog, szívesen várom a véleményeket a vendégkönyvbe. Jó szórakozást!

Anika kér egy teát?
-Nem, köszönöm.-Sóhajtott és merengett tovább. Ült kedvenc karosszékében és nézett ki az ablakon. Mint ahogy ezt tette már évek  óta. Itt élt gy kedves idősek otthonában. Nem volt szomorú, egy halvány mosoly mindig ott húzodott a szája szegletében. Nem azon mosolygott, amit látott, hanem szíve mélyén boldog volt. Másnak jut akár ötven év boldogság élete párjával, neki egy csepp jutott ötven évhez képest, de ő úgy érezte ettől mindent megkapott. Most itt élt, kedves idős emberek között. Az otthonnak szép nagy kertje volt. Gondozott pázsit, itt-ott egy fa, melyek alatt egy-egy pad.
Valaki egyedül üldögélt, vagy többen, beszélgettek vagy csak élvezték a nap sugarait. Két kedves úriember épp sakkpartit játszott. Állandóan ugratták egymást:
-Józsikám, azt hiszem kopnak az agykerekeid!
-Na most nézd meg, az öreg mire képes. Olyan mattot kapsz, felér az eddigi nyeréseiddel.
De Anika csak ritkán ment ki az udvarra, néha jól elbeszélgetett a többi lakóval, vagy akár az itt dolgozó  nővérekkel, akik mind nagyon kedvesek voltak. Igaz a Matild nővér mindig morcosnak tűnt, de kedves volt a szíve mélyén, csak nagyon komolyan vette a munkáját és fontosnak érezte magát. Bezzeg a Zsuzsika, egy tünemény volt. Gömbölyded alakja illett a kedves, bájos arcához. Irénkével kifejezetten jóba volt. Mesélt neki a magánéletéről. Volt neki már öt éve egy kedves udvarlója, de csaknem kérte meg az ifjú a kezét. Zsuzsika nem sürgette, de a szíve mélyén már nagyon vágyott rá. Anikának mindig elmesélte a bánatát, vagy ha öröm érte.Anika itt élt már hat éve.Egy kedves, szép fiatal nő volt, aki megismerte a szerelmet, majd elveszítette, és mire újra megkaphatta volna, az élet ismét közbe szólt. Vagy a halál.

  *

Ani ment hazafele a munkahelyéről. Ma is volt bombariadó. Az iroda épületének volt egy pincéje, ilyenkor oda menekültek le. Borzasztó volt hallani a bombák becsapódását. Mindig összerezzent. Vajon megsérült valaki, vagy kinek az otthonát tehette romhalmazzá a bomba. De amikor vége lett és kijöttek a pincéből, minden folgytatódott tovább. Akármennyire volt rettenetes, az ember tette a dolgát tovább, mintha misem történt volna. Pedig mennyi minden történt.Ani az úton nézelődött, mennyi törmelék van az utcán. Emberek akik vagy rendbe akarják hozni a házak környékét, takarítják a romokat. Van aki siet valahová, van aki lassan bandukol. Mindenkit megvisel ez a háború. Az egyik ember teljesen tönkremegy, a másik jön-megy, tesz-vesz, nem látszik rajta, de nincs az az ember akinek nem fájna a szíve emiatt. Voltak gyerekek az utcán, szaladgáltak a fiúk, a lányok ugróiskolát játszottak. Szegénykék, hát ilyen gyerekkor jutott nekik.Ani befordult a sarkon, már csak százötven méterre volt a házuk. Ahogy közeledett és csak megszokásból felnézett az emeletre, a szája tátva maradt. Nem hitt a szemének. Ilyen nem lehet. Lehetetlen. Ők a harmadikon laktak. A nővérével, Klárival élt itt. Ketten voltak egymásnak, a szüleik sajnos meghaltak. Több testvér nem volt. És az ő ablakukat már nem találta. Egy bomba találta el a házuk falát. Hiányzott a fal. Az  lakásuk fala. Szinte öntudatlan állapotba rohant fel az emeletre. A bejárati ajtó ép volt. Kinyitotta és amint belépett csak nézett és nem jutott szóhoz. Talán percek teltek el, de azt sem tudta mennyi idő. A lakásuk fala hiányzott. Az utcára néző fal nem volt meg.  El lehetett látni messzire, a sok régi épületre. Amik már csak hiányosan, romosan álltak. Mendefelé rom és csak rom. A szoba tele törmelékkel. Minden csak por, törmelék. Összerogyott és csak zokogott. A kedves Szabó néni, aki a házban lakott a földszinten, most jött.
-Anikám! Jaj szegénykém! Ez rettenetes. De még szerencse, hogy nem voltatok itthon. Ni sírj  kedves, próbálj megnyugodni! 
Ani úgy érezte nincs tovább. Mi lesz velük ezután. Hová mennek? Egyszercsak felállt, hirtelen mintha elfogytak volna a könnyei. De még mindig csak nézett.
-Igaza van Szabó néni, az a szerencse, hogy egyikünk sem volt itthon. Még jó, hogy a Klári csak késöbb ér haza a munkából, és nem ő jött elöbb. Ki tudja, hogy reagált volna.- Nem bírja úgy a nehézségeket, mint Ani. Egy vidám, könnyed természet. Egyedül nem is tudja mi lenne Klárival. Olyan komolytalan. Nemcsak azért ér később haza, mert messzebb a munkahelye, boltban eladó. Ami igen szegényes kínálattal rendelkezik. Szóval Klári még munka után elmegy a barátnőivel sétálgatni, meg ki tudja mit csinálni. 
-Mi lesz velünk Szabó néni? Hová megyünk?
-Ne keseredj kedvesem. Nálunk ellehettek egy darabig, mig találtok valamit. Tudod az Öreg is szeret titeket, nem lesz ellenére. Szűken, de elleszünk. Megkapjátok a kisszobát.
-Köszönöm Szabó néni, köszönöm.
-Na próbáljuk meg összeszedni, ami megmaradt.

A háborúnak vége lett. Megkezdődött az újjápéités. Mindenki probálkozott, ahogy tudott. Nagyon sok lakást leromboltak, így sokan maradtak otthon nélkül. Aniéknak sikerült mégis kapniuk egy lakást. Élték mindennapjaikat. Klári ugyanugy szórakozott, néha még tovább kimaradt. Ani dolgozott tovább, csak annyi szórakozást engedett meg magának, hogy munka után mindig beült egy kávéra és süteményre egy közeli cukrászdába .Amugy is mit csináljon egyedül otthon, nincs miért haza siessen. Az irodába kedves emberekkel dolgozott együtt, de nagyrészük családos volt, siettek haza, aki nem, azzal meg ő nem akart csavarogni.Megint betért a cukrászdába, és látta, hogy a bejárat melletti asztalnál egy szimpatikus úriember ült és újságot olvasott.Ani leült három asztallal arrébb, mindig oda szokott. Persze ha foglalt lenne, ülne máshová, nemigen zavarná az sem. A fiatalember nem is nézett fel, kortyolgatta olvasás közben a kávéját. Ani ma a kávé mellé dobostortát rendelt. Ez volt az egyik kedvence, a cukormáz miatt.
Másnap megint ott ült a fiatalember, de most felnézett és mintha mosolygott is volna Anira.
-Vagy csak én gondolom, beképzelem magamnak?-morfondírozott Ani. -Lehet, hogy csak szeretném.
Harmadnap már kiváncsian ment be Ani, kifejezetten szerette volna, ha megint ott lenne a fiatalember. Hát ott volt. De úgy belemélyedt az újságjába, hogy észre sem vette, hogy valaki belépett. Kicsit csalódottan ment az asztalához Ani. Rendelt egy jó habos süteményt, kicsit a bánatára. Mikor eszegett, közben az ablakon nézett kifelé, ahogy az emberek sietnek a dolgukra.
-Kisasszony zavarhatnám?Ani megfordult és a fiatalember állt elötte. Meg sem bírt szólalni.
-Ne haragudjon, zavarhatnám a személyemmel? Vagyis inkább nem zavarnám, de ha nincs ellene kifogása leülnék maga mellé.
-Elnézést, csak elgondolkodtam. Nyugodtan foglaljon helyet.
-Köszönöm. Láttam Ön is idejár mindennap. Gondoltam én is egyedül vagyok, hát akkor inkább ha ugyis mindketten itt vagyunk, legyünk egymás társasága. Én ismeretlen vagyok itt. Nem ismerek senkit. Ausztriából jöttem, a munkám szólított ide. Maga gondolom itt lakik a közelben.
-Igen, nem messze innen. A munkahelyem és lakásom között van ez a cukrászda, ezért kedvenc időtöltésem ide hazafele betérni.
-Hát a férje késöbb ér haza?
-Nem vagyok férjnél. A nővéremmel élek. Ő meg később ér haza. És Ön mit dolgozik itt?
-Újságíró vagyok. Írom a cikkeimet, miként alakulnak itt a dolgok. Hogyan próbálnak az emberek visszatérni a rendes életbe.
Így ismerkedett meg Ani azzal a férfiaval, aki egész életét meghatározta.

                                                               *

A fiatalember összeütötte a bokáját, egy apró mosollyal a száján bemutatkozott:
-Dörnei László. Kegyed?
Ani csillogó szemmel mondta:
-Kapuvári Anna.
-Örülök, hogy megismerhettem. Most már látom, van értelme az életemnek.-mondta Laci, majd leült Ani melletti székre.
-Én is örülök, de ne túlozzon. Hogy lehet, hogy ilyen jól beszél magyarul, a neve sem utal rá, hogy Ausztriából jött?
-Eredetileg sok közöm van Magyarországhoz. A nagyszüleim itt éltek, közel az osztrák határhoz. Onnan átkerültek Ausztriába, az Édesapám már ott született. Ő ráadásul magyar lányt vett feleségül.Tehát magyarok vagyunk, igaz a család, az otthonunk mind a határon túl van.
Ani és Laci sokáig beszélgettek. Észre sem vették az idő múlását. Ani kinézett az ablakon, akkor látta, hogy már besötétedett.
-Jézusom! Már mennem kell. Elbeszélgettük az időt.
-Mert Önnel repülnek a percek. Hazakísérhetem?
-Köszönöm, de itt lakok két sarokkal arébb.
-Akkor induljunk az ellenkező írányba!
-Miért?
-Úgy legalább tovább lehetünk együtt.
Kimentek a cukrászdából és mintha természetes lenne, az ellenkező írányba indultak el.

-Hol voltál eddig? Mióta várlak itthon egyedül?-támadt Klári Anira mikor hazaért.
-Szia Klári!
-Ne jópofizz! Hol voltál?
-Én hányszor ülök itthon egydül, Téged talán érdekel, hogy én meddig várok rád?
-Azt mondd meg, hol voltál?!
Ani olyan boldog volt, hogy Klári nem tudta felbosszantani. Szinte kábult állapotba volt, tett-vett, majd lefeküdt. Persze Klári megállás nélkül csak nyaggatta, de Ani mintha meg sem hallotta volna.
Másnap reggel szép napos időre ébredtek.Ani boldog volt, várta a délutánt, mikor ismét a cukrászdába találkozott Lacival, de most megbeszélt találkozó volt.
A délelőtt a munkahelyén úgy érezte ólómlábakon jár az idő. De a délután egy pillanat altt elmúlt. Most nem sétálva, inkább sietve tette meg az utat a cukrászdáig. Mikor betért, Laci már ott volt.
-Már nagyon vártam-állt fel Laci-egész nap a délutánra gondoltam.
-Remélem nem akadályozta a munkájában.
-Nem nagyon tudtam ma koncentrálni, szerencsére egy családnál voltam, róluk írok a következő cikkembe.
Sütemény és kávé mellett sokáig beszélgettek. Laci mesélt a családjáról. Ani is a gyerekkoráról, szülei elvesztéséről, aztán Kláriról.
-Kihasználja a nővére, nem igaz?
-Ő ilyen. Én vagyok neki a család. Majd ha férjhez megy, lesz saját családja, meglesz nélkülem.
-Na mielőtt beesteledne teljesen, elmehetnénk még sétálni elgy kicsit. Volna kedve?
-Igen, mehetünk.
Késő nyári nap volt. Kellemes este. Hogy Laci miatt ilyen szép ez a nap, Ani ebbe biztos volt. Olyan jól érezte magát vele. Volt már egy-két fiatalember akivel randizott, kellemes volt velük, de  egyiküknél sem érezte azt a furcsa érzést, amit Lacival. Mintha természetes lenne, hogy találkoztak, és együtt kell lenniük.

 

Ani Lacival az elkövetkező időkbe sokat volt együtt. Jól éreztek együtt magukat. Sokat sétáltak, beszélgettek. Ismerték már egymást.Egyik este mikor a Margit-szigetről épp hazaindultak volna, Laci mondta,kicsit még üljenek le egy padra beszélgetni. El kellett mondania valamit Aninak, de nagyon húzodozott tőle. Kedvelte a lányt, sőt nagyon kedvelte, félt, hogy amit mond megszakítja ezt a harmonikus kapcsolatot köztük. Érezte, hogy beleszeretett Annába, ő az akit feleségeként tud elképzelni. Remélte, hogy Ani is hasonlóan érez, ezért félt, hogy amit mondani akar, nem tesz jót bimbozó kapcsolatuknak. -Anna, tudnod kell, hogy nagyon kedvellek. Sőt annyira, hogy, hát tudod...  Szóval Ani, szeretlek.   Ani megszólalni sem tudott, bár remélte, hogy Laci így érez iránta, mivel ő már nagyon szerette, és félt, nehogy Laci csak kedvesnek, aranyosnak tartsa, de esetleg nem szerelmes belé-  -Anna?  - Igen , Laci. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt mondod, és tudod én már rég szeretlek Téged.   Laci odahajolt Annához, szemébe nézett, megpuszilta arcát, hátha  majd Laci ismét odahajolt, megpuszilta, de már nem húzta  vissza az arcát, még egy puszi, majd megcsókolta. ..Ani úgy érezte már nem is őnmaga. Ilyen boldog még sose volt.Szeretett egy férfit, a karjaiban volt, megcsókolta, ennél nagyobb boldogság már nem is létezhet.    Laci érezte, hogy Anna milyen odaadó vele, tudta, hogy őszintén szerAni még korainak tartja. De Ani szeméből látta, hogy őszintén vágyik az ölelésére. A szemük még mindig egymásba kapaszkodotteti a lány. Vágyott rá, hogy örökre a karjaiba tarthassa, bárcsak sose kéne elengednie. Arra vágyott , álljon meg az idő, legyen ez az örökkévalóság. De tudta, nemsokára olyat kell mondania szíve választottjának, ami megíjesztheti a lányt, talán elbizonytalanitja. Csak a szerelmük erejébe bízhatott.

 

 Laci nem mondta el Annának, ahogy tervezte. Nem volt szíve. De tudta sokáig nem halogathatja. Három nappal később,újból a megszokott cukrászdába ültek.     
-Ani kedvesem, el kell mondanom valamit- kezdett bele Laci.Ani rémülten a szemébe nézett, félt, hogy Laci talán mégse szereti? 
-Ne íjedj meg, semmi komoly. Csak én sem örülök neki. Tudod haza kell utaznom. Ani csodálkozó szemekkel nézett, nem tudta most mi fog következni. Lehet,hogy Laci itthagyja?Ennyi volt, kis magyar kaland?De nem lehet, érzi, hogy szereti.                
-Édesanyám beteg lett, haza kell mennem. De amint tudok jövök. Remélem nem sok idő lesz. Örülnék, ha velem jöhetnél, de tudom most nem tudsz. Gond lehet a papirokkal, nekem meg már muszáj indulnom. Ugye nem haragszol?       
-Elmész? -Annából csak ennyi kérdés merült fel.      
-Most el kell mennem, de ígérem sietek hozzád. Elintézzük akkor majd a papirokat, hogy velem tudjál jönni, ha tovább kell maradnom máskor, hogy ne kelljen elválnunk mégegyszer.     
-Elmész. Én ugysem mehetek veled.   
-Drágám, most ahogy tudok sietek vissza, többet nem válunk el.      
-Klárit nem hagyhatom itt akkor sem.  
-Felnőtt nő, lassan majdcsak elboldogul nélküled is. Ne szomorkodj. Kérlek, rossz rád nézni. Csak kis időre megyek el. Ani kezdett magához térni.
-Édesnyádnak mi baja van, lehet tudni?   
-Annyit tudtam meg, hogy kórházba került, kielégítő az állapota, de valószínűleg elhúzódó betegség.      
-Remélem foglak még látni.    
-Persze, hogy fogsz. Hamar visszajövök.     
-Szeretlek Laci, és nem akarlak elveszíteni.      
-Nem is fogsz. Közelebb ültek egymáshoz, megfogták egymás kezét, és kicsit szomorúan töltötték el ezt a délutánt. Korán reggel indultak együtt az állomásra. Ani már többször elsírta magát, Laci vigasztalta. Az állomáson sokan voltak, jöttek-mentek. A vonat elött álltak, Laci Ani szemébe nézett,
- Mennem kell kedvesem. Vigyázz magadra, ahogy tudok jelentkezem. Telefonálok a házi nénihez, megígérte, hogy mindig szólni fog neked, ha hívlak. Ha valami gond van a telefonnal, akkor írok.    
-Laci, már most hiányzol!    
-Ne szomorkodj! Hamar jövök! Szeretlek!    
-Én is!Laci magához húzta Anit, megcsókolta. Megszünt a világ, a pályaudvar nyüzsgése, csak egymást ölelték! 
-Mennem kell. Laci elindult felszállni a vonatra, feltette a böröndjét, a lépcsőről még intett egyet, majd továbbment.  Ani visszatartotta a sírását, nem akart így búcsuzni.  Ment a vonat mellett, hogy meglássa Laci hol talál helyet. Meg is látta, Laci elhelyezkedett, máris jött az ablakhoz. Lehúzta 
-Szeretlek! Igyekszem vissza! -A vonat lassan elindult, Ani követte, amig tudta   
- Én is szeretlek, várlak vissza!  - kiabálta a vonat után és integetett amig látta.   Anna állt, és potyogtak könnyei, most már nem tartotta vissza. Remélte, hogy a szeretett férfit újra látja.
Ani olvasott, Klári meg fecsegett megállás nélkül, nem zavartatva magát, hogy olvasás közbe ne zavarjon. 
-Figyelsz te rám?     
-Ha nem vennéd észre, olvasok.    
-De inkább rám figyelj. Hiába bánkódsz így utána, a férfiak ilyenek. Gondolnak egyet, azt tovább állnak.     
-Laci nem ilyen. Ezt tudom. Nemsokára visszajön. Mi szeretjük egymást, nem úgy mint a te fiúid, akik jönnek-mennek.

Laci leszállt a vonatról. Körülnézett, úgy volt egy barátja jön ki érte, de most nem látta sehol. Elindult körülnézni. Szomorú volt, mert beteg az édesanyja, de fájt a szíve, mert Anit ott kellett hagynia. Várta nagyon, hogy újra találkozzanak, és többé ne kelljen elválniuk. Érezte,hogy Ani fontos számára. Csak ő körül forogtak a gondolatai, ha visszamegy hozzá, mindenkép megkéri a kezét...., de ebben a pillanatban nem figyelt rendesen, lelépett az úttestre, de már késő volt,egy autó balról elütötte,felrepült a motorháztetőre,majd ledobta az autó.
Hamar sok ember gyűlt köré, valaki mentőért kiáltott. Laci ezt már nem látta,csak a maga hangját hallotta:Ani kedvesem....

Már négy éve,hogy Laci nem jelentkezett.Ani mindennap gondolt rá, az agya azt mondta valami történt, Laci nem tudott jönni,elfelejtette,lehet azóta meg is nősült.De a szíve érezte,ez nem lehet, Laci szereti, de hogy miért nem jelentkezett, azt nem tudta.Klári előtt nem merte szóba hozni, nem akarta hallgatni,hogy ő megmondta, ilyenek a férfial.Így is néha szóba hozta,"na látod, nem jött, már nem is fog".
Ani hazafele tartott,amikor kedves kollégája Feri utána kiáltott:
-Ani várj meg!
-Szia Feri.
-Szia. Lenne kedved eljönni velem egy kiállításra?Most nyilt, megnézhetnénk.
-Nem is tudom. Azt hiszem inkább otthon maradok hétvégén.Feri tudott Laciról, de nem értette Ani miért vár még mindig rá, remélte ha egyszer sikerül elcsalnia valahova, megváltozik Ani, és nem arra a férfira fog várni.
-Gyere el, jól fogjuk érezni magunkat, meglátod.
-Hát jó,akkor mikor menjünk?
-Holnap tízre érted megyek.Kész legyél!
-Rendben.Szia!
Másnap megnézték a kiállítást, tényleg érdekes volt.Később még sétáltak, megebédeltek egy kis vendéglőbe.
-Tudod,hogy nagyon szép vagy?
-Feri, hagyd már.Inkább mesélj,miért nem nősültél még meg?
-Még nem találtam meg az igazit, vagy mert nem tudtam még elcsábitani-mosolygott Anira. Ani remélte szokás szerint csak viccel Feri, remélte nem gondol rá többre mint barát.
Már esteledett mire Aniék háza elé értek.
-Megjöttünk. Köszönöm Feri a meghívást,tényleg jól éreztem magam.
-Én is.-Feri közel hajolt Anihoz, megcsókolta.De Ani elhúzodott tőle.
-Mi a baj?Jól éreztük magunkat, akkor miért vagy elutasító?
-Tudod,hogy én mást szeretek.
-Viccelsz?Még mindig arra a pasira vársz, aki nem jött vissza?Igazán elfelejthetnéd már. Most már elég rég volt,hogy elment.
-Azt hiszem félreértettük egymást.Szia. - Ani bement a kapun.Szomorú volt,hogy így végződött a nap, de tényleg hitte,hogy Feri csak barátként hívta el, hisz tudta,hogy Lacit szereti.Nem hitte,hogy így gondolkodik róla.
Feri kicsit dühösen indult hazafele. Csalódott. Mire vár ez a lány?De mindegy, mostmár felőle akár vénlány is maradhat.   

 

-Laci kész vagy már?Elkésünk!
-Felőlem indulhatunk is. 

Lacinek nem volt kedve elmenni erre az újabb vacsorára, de a felesége állandóan azzal piszkálta, hogy járjanak társadalmi eseményekre,hogy kapcsolatok révén Laci újra híres újságíró lehessen.Jelenleg a helyi lapnál van, cikkeket ír, de minden előrehaladás nélkül.
A vacsora Laci számára unalmasan telt. Újra politizáltak. Már fáradt volt.Egyszercsak megint belenyílalt a feje. Rettenetesen fájt neki. Újabb görcsök voltak. Már nem is tudott figyelni a beszélgetésre. Homályosan látott,hasogatott a feje. Már öt éve,hogy kínozza ez a fejfájás. A balaeset óta. Amióta nem tudja ki is ő valójában. Amnéziába szenvedett. Azóta  új élete van. A családja sokáig próbálta előhozni emlékeit, meséltek neki addigi életéről, fényképeket mutattak neki. De semmi. Sajnos nem jutott eszébe semmi, nem rémlet előző életéből egy pillanat sem. A családját azóta elfogadta, megszerette, de előző érzelmeit nem tudta visszahozni.Mesélték, hogy sikeres újságíró volt, Magyarországról tért haza,amikor a baleset történt.